Legelső gondolat
Kezdjük a legfontosabbal, azzal, hogy mivel kezdjük - a napot.
Tegyél ki egy post it-et a hűtőre, fürdőszoba tükörre (amelyikhez a rutinod szerint hamarabb érsz oda) és egy héten keresztül írd le minden reggel, hogy mi volt az első három gondolatod egyből ébredés után. Ne színezd, ne cifrázd. Csak írd le.
Nekem - függetlenül attól, hogy hétköznap volt vagy hétvége - éveken át az első három gondolatom mindig ugyanarról szólt: a munkáról. Nem csak az egyik. Mind a három. Minden. Egyes. Reggel.
Hogy mi miért nem jó, miért nem működik rendesen, miért nem javul semmi. A legrosszabb az egészben, hogy közben valójában javult, fejlődött a cég, pozitív változásokat sikerült elérnem, de egy mérgező közegben voltam, ahol azt éreztették velem minden nap, hogy bármit csinálok, nem lesz változás, semmi nem lesz jobb.
Ha minden napod ezzel indul, minden napod ezzel is zárul. Ez lesz a levegőd. Láthatatlan. Állandó. Szépen csendben beléd ássa a gondolat magát olyan mélyre, ahonnan segítség nélkül nem tudod kiszedni soha. Észrevétlenül felőröl és ha nem figyelsz, eljön az idő, hogy a lelki fertőzöttségnek testi tünetei lesznek.
Az én esetemben a munka volt a kiváltó ok, de másnál lehet ez egy családi probléma, anyagi gondok, lehet globálisan az, hogy rossz helyen vagy, esetleg ezek mind egyszerre, a tudatalattid mindig szól(ni fog). A sors, az univerzum, Isten vagy bármi, amiben hiszel, küldi a jeleket, a jelekre pedig figyelni kell, hisz a jelek is figyelnek Rád.
Az önreflexió legelső részéhez nem kell semmi más, csak egy papír, egy toll és egy kis figyelem. Semmi több.
A felismerés vagy a beismerés, ezáltal az elindulás egyszerre a legnehezebb és a legkönnyebb része az útnak.
Ha már itt tartasz vagy ha úgy érzed, közel vagy, de nem egészen - én itt vagyok.
A kép pár nappal azután készült, hogy kiköltöztem Angliába 2013 januárjában. Az első angliai lakhelyemtől nagyjából fél órányira, Kingstonban, a Temze partján - egy már akkoriban is borzalmasnak számító mobil 5 megapixeles kamerájával. Az elején nem tudtam hova tenni a kép hangulatát, egyszerre volt szomorú és szép is számomra, de valamiért nagyon érdekes kötődést éreztem a képhez már akkor is. Hónapokkal később találtam rá újból, akkor már abban az épületben dolgoztam, ami a fotón is látszódik kicsit, ezáltal megerősödött a kötődés és a szép érzés. Évek teltek el mire újra előkerült valahogy ez a fénykép, akkor már bejártam egész Angliát, hazaköltöztem. Azóta ez a kép már másképp szomorú, másképp szép.
